Tengeri és légi hadviselés

A köztársaság korának római hadserege a szárazföldön volt igazán ütőképes. A Szicília birtoklásáért folyó első pun háború során azonban a karthágóiakkal találták ma­gukat szembe, akik ügyes hajósok voltak, és jelen­tős flottával rendelkeztek. A rómaiak hamar felismerték, hogy a háború megnyeréséhez a tengereken is le kell győz­niük a punokat. Ezért nagy flottát építettek, és egy technikai újítást is alkalmaztak. A hadihajókra egy
corvusnak nevezett, általában 9-11 méter hosszú
csapóhidat szereltek. Az ellenséges hajó mellé
érve a corvust leengedték, így a római katonák lerohanhatták az ellenséget, gyakorlatilag
szárazföldi közelhar­cot vívva a tengeri
csatákban is.

A corvus hatása a háború menetére

A corvust a rómaiak először a Kr. e. 260-as mylaei csatában alkalmazták, ahol nagy győzelmet arattak a meglepett ellenfelük felett. A karthágóiak később sem tudtak megfelelő választ találni az újfajta harcmodorra, és flottájuk sorra szenvedte el a vereségeket.

Fémtüske

Az óriási fémtüske átszúrta az ellenséges hajó fedélzetét, és a két hajót egymáshoz rögzítette.

Az ókori tengeri ütközetekben a hajók először távolról, íjakkal, parittyákkal, esetleg hajító­gépekkel igyekeztek az ellenséges hajókban és legénységükben kárt tenni. Egymáshoz közel érve pedig arra törekedtek, hogy a döfőorral meglékeljék az ellenfelüket, vagy az oldala mentén végighaladva „leborotválják” az eve­zőit, így mozgásképtelenné tegyék azt.

A rómaiak corvusszal felszerelt hajóikkal is igyekeztek az ellenséges hajót megközelíteni, esetleg az evezősorát letörni.

Ha sikerült elég közel jutniuk, a csapóhidat leeresztették a másik hajóra, és kampókkal is igyekeztek a két hajót egymáshoz rögzíteni.

Ezt követően a római katonák
átrohantak az ellenséges
hajóra, és közelharcban
elfoglalták.