Az első világháború idején a nagy tűzerejű fegyverek (első­sorban a géppuskák és az ágyúk) elterjedése elsősorban a védekezés számára kedvezett. A katonák lövészárkokba ásták be magukat, amelyek némi védelmet nyújtottak számukra. Fokozatosan valóságos lövészárokrendszerek jöttek létre. A nyugati fronton például szinte egybefüggő árokrendszerek álltak szemben egymással.

A jól kiépített lövészárokrendszerek elleni támadások általában rengeteg áldozattal jártak, és többnyire sikertelenül végződtek. Kialakult az állóháború.

Megfigyelőhely

Szemmel tartották az ellenséget, valamint innen irányították a frontvonal mögött elhelyezett ágyúk tüzelését.

Senki földje

A két szembenálló fél közötti terület.

Szögesdrót akadályok

A szögesdrótot az ellenség támadásának lassítására használták.

Az állóháború borzalmaira jó példa a somme-i csata. Az 1916 júliusától novemberéig tartó ütközetben egy kb. 20 km-es frontszakaszon folytak a küzdelmek. A brit és a francia csapatok meg-megújuló véres tá­madásaikkal csupán néhány km-rel tudták a néme­teket visszaszorítani. A szemben álló felek összesen mintegy 1,2 millió halottat és sebesültet veszítettek.

Támogató árok

Tüzérség

Az ágyúkat általában a frontvonal mögött, viszonylag nagy távolságban helyezték el.

Élet a lövészárokban

Bár a katonák egyszerre általában csak rövidebb időt

(5-15 napot) töltöttek a frontvonalban, ezek az idősza­kok rendkívül megterhelőek voltak. Még nyugalmasabb időszakban is állandó veszélyt jelentettek az ellenség mesterlövészei, valamint az ágyúk lövedékei is. Nyugodtan pihenni sem nagyon lehetett, így a katonák folyamatosan fáradtak voltak. Általában a tisztálkodási lehetőségek is hiányoztak, így sok szenvedést okoztak a tetvek és a fertőző betegségek. Különösen nehéz volt a frontkatonák élete télen, hiszen tüzet sem nagyon tudtak gyújtani.